Veit Judit

Veit Judit

(sajtófotó portál,  flickr  képek fotózva és írva)








Miskolcon születtem, pár éve Zamárdiban élek.

Kirakatrendező és dekoratőri iskolát végeztem. Mint sok szakmabeli, én is elkalandoztam más irányba. A dekoratőrök között sokan foglalkoznak festészettel, kerámiával, stb. Én a fotó és a versek irányát választottam. Jobban mondva ezek választottak engem, hiszen ezt sosem maga választja az ember. Én hiába akarom, ha nincsenek benne sikereim (ha csak egy pici is).

Nem mondhatom, hogy fényképezőgéppel a kezemben születtem. A munkám miatt kezdtem el fotózni, aztán jöttek az utazások közbeni képek, és persze az elmaradhatatlan családi sorozatok. Mindig megdicsérték a fotóimat, de gondoltam persze, hogy tetszik barátnőmnek, aki mindig mindenkit fej nélkül örökít meg, és persze, hogy tetszik azoknak, akik közel állnak hozzám, netán még szeretnek is.

Később olyan emberektől is kaptam véleményt és bíztatást, akiket a fotós szakma mestereiként ismerünk, és akiknek véleménye sokat jelentett számomra.

Témáimba minden beletartozik, ami körülvesz.  Szeretem a kis részleteket fotózni, ami kifejezi az egészet. Tapasztalt fotós barátom úgy jellemezte a munkáimat, hogy „gondolkozós képek”. Többen mondtak már hasonló jelzőket, de még én sem tudtam ennél jobban kifejezni, hogy hová soroljam a fotóimat.

Szeretek a képeknek olyan címeket adni, ami nem csak elmondja, hanem kifejezi mi van képen, ami hozzátesz valami pluszt. Így születtek a versek is. Egyik képemet verssel együtt tettem rá, egy kiállítás meghívójára. Innentől aztán nem bírtam kibújni férjem unszolása alól, hogy mindegyikhez írjak pár sort.

Kiállításaim:

-          Zamárdi tájház és Önálló kiállítás a Szt. Kristóf pincegalériában

-          A Word Press fotókiállítást kísérő Civil Expo kiállítás

-          Miskolcon a Tény-Kép fotócsoporttal közösen a Miskolci galériában, a Hermann Ottó Múzeumban, közösségi házakban

-          Önálló kiállítás a Miskolci Ifjúsági és Szabadidő Központban.

-          Budapesten a MOM székházban Bodrogi Éva keramikussal közös kiállítás

A többit mondják el rólam a képeim és a verseim.

Elárulod?

Elárulod, hogy merre jártál?
Elárulod, hogy merre mész?
Elárulod, miért éppen most?
Elárulod, mért engem kérsz?

Elárulod, hol voltál eddig?
Elárulod? Mert kerestelek.
Elárulod nekem a titkod?
Elárulod, mért szeresselek?

Elárulod, mit akarsz tőlem?
Elárulod, hogy mitől félsz?
Elárulod, mért jöttél hozzám?
Elárulod, hogy mit remélsz?

Elárulod, hogy lesz-e holnap?
Elárulod és elveszed?
De engem soha el ne árulj!
Elárullak, ha megteszed.

Ki éri meg?

Ahogy a testet itt felejtő lélek

a túlvilág kapujában vár, de hiába,

és bolyong, mint kopár vidéken az üresség.

Talán egy rossz álom, ami rátelepül a világra.

Még a szürkeség is úgy elveszett,

mint hideg lehelet a csontjaink között.

Gyászos a sok sötét alak

a messzi horizont mögött.

Csak a varjak kárognak köröttünk,

összegyűlnek a bezárt házak között,

mind többen és többen vannak, és mint

fekete gondolatok, köröznek a fejünk fölött.

Fagyott végtagjaink kopognak

hangosan a néma utcákon át,

és mi fogcsikorgatva hallgatjuk

ezt a rosszul megírt szimfóniát.

Úgy, mintha ezernyi jégcsap csüngne,

a madarak dallama az ágak közé szorult,

az emberek szája is összezárult,

és a fáradtság egymás vállára borult.

Az elkopott remény lassan elindul

valahová, egy másik világba megy,

magával cipeli a rejtélyt,

hogy a tavaszt vajon ki éri meg…

Nem lehetek én az

aki csöndben, magába

befordul egy zsákutcába.

Kicsit még morog, de érzi,

hogy jobb világban kellene élni.

Szabadon szállni, mint Ikarusz,

de vigyázz, ha túl magasra jutsz,

beléd kapaszkodnak,

ha hagyod, visszahúznak.

A csöpögő viasz, mintha véred hullna,

lenézel, s mint megannyi hulla

a földön ragadt emberek…

de tollad végül neked is lepereg,

csapkodsz, ahogy a madártól láttad,

de emberként nem lehetsz állat.

Mi az oka, hogy 50 évesen

itt élsz még keleten?

Tudom, persze, itt kel fel a nap,

mégis a sötétség úgy torkon ragad,

hogy fuldokolsz.

Ujjaiddal idegesen dobolsz.

Csak nézed, hogy mivé válik

körülötted a világ.

Már nem világít az ész,

mindenütt szemétbe lépsz,

s az összefirkált  templom falán

a festék bűzét is érzed még talán.

Ez itt a Balkán barátom.

Ahol összeverekednek egy faágon.

Ahol gyűlöl, csak mert én nem ő vagyok,

vagy mert szerinte én többet kapok.

Pénzt vagy pofont? Mindegy neki.

Mindenki a szomszédját lesi.

Más a színe, rá más Isten nevet,

vagy csak egyszerűen mást szeret.

Ki tud többet, lopni?

Vagy pénz tisztára mosni?

Valahol elromlott a világ.

Inkább kiteszek magam elé egy üveg piát,

és minden korty után jobban hiszem,

hogy ez mind nem igaz,

vagy azt, hogy akár én is lehetek az…