Tiszteletbeli tag: Simándi István

Simándi István: Városközpont

Gyerekkori barátom Kanadából látogatott haza. Alighogy megérkezett, máris készületeket tett a régi vitorlázó, baráti társaságunk összehívására a Szent Kristóf borpincészethez.

Másnap, Zamárdi várossá válásának ötéves évfordulóját megtartva, zászlófelvonással egybekötött ünnepséggel bemutatták az átalakított, felújított Városházát. Ízléses meghívómat nézegetve, gondoltam elhívom magammal a most is szívvel-lélekkel Zamárdiért rajongó barátomat.

Éppen akkor toppantam be hozzájuk, amikor előző esti élményeiről beszámolva lapozgatta az ajándékba kapott Zamárdi története képekben című, nem régen megjelent könyvet. Megkérdeztem Miklós barátomat, volna-e kedve eljönni velem a tíz órától délig tartó rendezvényre. Felcsillanó szemmel mondott igent.

Mikor az állomás mögötti parkolóban kiszálltunk az autóból, engem is elkapott a kíváncsiság izgalma. Hónapok óta nem jártam erre, és az építkezéssel kapcsolatban különböző véleményeket hallottam. Most magam győződhettem meg az igazságról.

Szinte elállt a lélegzetem, mikor az úttesten átérve megpillantottam az épületet és az előtte parkosított területet. A sok évtizeddel korábbról ismert balatoni villa stílusában felújított, tornyos épület impozáns látványt nyújtott. A környezet üde virágágyásai között rögtön otthonosan éreztem magam. Körüljárva az ízlésesen kialakított és apró kövecskékkel burkolt környezetbarát tereken, megnyugodtam. Itt, hozzáértő, gondos kezek dolgoztak! A bejárat közelében elhelyezett padok egyikén helyet foglaltunk barátommal, és tovább nézelődtünk. A sétálgató ismerősök közül sokan odaköszöntek, megálltak és elbeszélgettünk. Egyszercsak egy kedves hölgy lépett oda hozzánk és kérte, hogy írjuk a lá a jelenléti ívet. Aláírtam és barátomnak odanyújtottam az ívet. Megkérdezte, hogy ő aláírhatja-e, mert hogy ő kanadai állampolgár. A megnyugtató igen válasz után így került a tízezer kilométerre élő, de zamárdi szívvel rendelkező Jákó Miklós neve az én nevem alá a jelenléti ívre. Jákó Miklósék az elsők között építettek Zamárdiban mediterrán jellegű nyaralót. A Balaton vitorlázó bajnokaként övé volt az egyik legszebb vitorlás, a Talizmán.

1952-ben, amikor a Pajtás nevű hajó szerencsétlen módon felborult és elsüllyedt Balatonfürednél, éppen vitorlásverseny volt a Balatonon. A hajót a Dunáról hozták fel és alakították át. Ám a kapitány, a próbaút alkalmával jelentette, hogy a hajónak bizonytalan az egyensúlytartása.  A vezetők azonban a tervteljesítés szellemében ezt nem vették figyelembe. Első, utasokkal történő kifutásakor megtörtént a tragédia. Az utasok, köztük sok gyerek, a vitorlásverseny miatt az egyik oldalra tódult át, miközben a hajónak fordulnia is kellett, így egyensúlyát veszítve felborult. Jákó Miklós látva a szerencsétlenséget azonnal abbahagyta a versenyzést és vitorlásával a vízben lévők segítségére sietett. Nagyon sok személyt kimentett a vízből, és a zsúfolt vitorlással a kikötőbe vitte őket. Önfeláldozó életmentéséért a belügyminisztériumtól köszönő levelet kapott.

Kellemesen töltve az időt, beszélgettünk a padon. Kis idő múlva kedves ismerősöm Gulyás Jóska lépett oda hozzánk, hogy üdvözöljön. Kézfogás közben barátomra nézett és meglepetten kérdezte: Te vagy az, Jákó Misi? Én a szomszédotok, Gulyás Jóska vagyok!

A két férfi nagyon megörült egymásnak, hiszen már régen találkoztak. Együtt léptünk be a felújított épületbe, hogy belülről is megtekintsük az Új Széchenyi terv keretében elkészült átalakítást. Az irodák a megszokott elhelyezkedésben maradtak, ám a burkolatok és főleg a „házasságkötő terem” teljes felújításon esett át. Ebben a teremben kapott helyet az avar kori leletek töredéke. Az üvegvitrinek mögött gondosan megmunkált ékszereket, fegyvereket és az öltözethez tartozó eszközöket lehetett megtekinteni. A nagyszámú érdeklődők megtöltötték a termet.

Barátom újabb ismerősöket talált a tömegben. Így például Tóth Mihályt, Friesz Kázmért, Tarr Pétert, akikkel elbeszélgettek a régi időkről.

Látogatásunk végeztével boldogan indultunk a parkolóban várakozó autó felé. Örömmel állapítottuk meg, hogy minden nagyon szép lett, és jó érzéssel töltheti el az itt lakókat, hogy végre elfogadható képet nyújt a zamárdi városközpont.

Barátom megjegyzése az én arcomra is mosolyt csalt: Pistám, ha ezt az öreg Shlakta bácsi látná, nagyot nézne! (Shlakta bácsi a háború előtti utolsó éveiben itt, az akkori szálloda épülete mögött várakozott taxijában, és várta a vendégeit.) Így végződött ezen a napon az épületmustránk.

Elgondolkozva a látottakon, úgy éreztem, hogy mindenképpen köszönet illeti a város vezetőit, hogy fáradtságot nem sajnálva viszik előre zamárdi fejlődését.

Zamárdi, 2013. augusztus 12.

                                                                   Simándi István

Szakáli Anna: Búcsú vers Simándi Istvánnak

Szomorú szívünkben hangok énekelnek:
Hol van ő? Hol van?  A test semmivé lett.
Ennyi volt. Sok? Kevés? Kinek mennyit mértek.
Sors törvényén nem változtat az Élet.

Megszülettünk, de arra nincs ígéret,
földi életünk létezzen csak a szépnek.
Rajtunk is múlik, helyünk hol találjuk!
És ha itt az idő, könnyű lesz halálunk?

Nyugodalmas lesz az utolsó óra?
Figyel valaki a végső búcsúszóra?
Vitorlát bont hajód, messzi útra kész,
Fény-tengeren hajóz egy vén tengerész.

Dúdolva kel fodrozó hullámokon át,
- könnyű szél dagaszt feszülő vitorlát -
s a szeretett dal felcsendül merészen:
„szőke kislány sétálgat a réten”*

Ez éltetett téged annyi éven át,
a nóta, a munka, a szerető család.
Fába vésted annyi gyönyörű álmod,
semmi nem törte meg igaz magyarságod.

Kincs, gazdagság álmaid nem zavarta,
az életnek voltál terhet vivő rabja.
Megbabonázni a szép, a jó tudott,
emberséged az égi könyvbe íródott.

Láttad a háború embertelenségét,
megmentett pilóta** hálás örömkönnyét.
Láttad szépségét a balatoni tájnak,
kilátó kövei neked köszönve állnak.

Mindig azt mondtad, írni szeretnél még.
Mégis ránk szakadt a távoli messzeség.
De kedves emléked addig velünk él,
’míg a mi lelkünk is a túlsó partra át nem ér.

* magyarnóta (Dankó Pista szerzeményét (1858 – 1903) PÓSA LAJOS (1850 – 1914) versére, Palló Imre (1891 – 1978) énekelte)

** Bob Carpenter pilóta 45 év után (1990-ben) visszalátogatott Balatonendrédre, ahol a szőlőültetvények közé zuhant a gépe. Simándi István szemtanúja volt a gép lezuhanásának, és a pilóta megmenekülésének. Találkozásukat a Zamárdi Hírmondó és a Somogyi Hírlap cikkeikben megörökítették.

Simándi István: A kőhegyi kilátó születése

Mindig csodálattal töltött el a Kőhegy legmagasabb pontjáról elém táruló, leírhatatlanul szépséges Balaton, és az azt környező táj látványa. Mikor már annyi idős voltam, hogy egyedül is kimehettem a Kőhegyre, gyakran meglátogattam a hegy legmagasabb pontján álló régi présházat, ahonnan a Balaton teljes medencéje, Zamárdi házai, a környező települések utcái, az utakat szegélyező nyárfák, az erdőségek és a környező somogyi dombok körös-körül beláthatóak voltak.

A présház melletti öreg eperfa feketére érett friss gyümölcsével, árnyas pihenőpadjával várta a látogatókat. Az épület már messziről is jól látható volt, és csalogatóan magaslott a hegy tetején. Fehér falai, piros cseréptetős fedele messziről jelezte, itt van Zamárdi, itt van a Balaton! Manapság ugyanilyen színekkel, egy sokkal magasabb építmény, a zamárdi kilátó várja és köszönti az érkezőket.

Hogy hova lett a présház és hogyan került a helyére egy kilátó, mindjárt elmesélem.

A tihanyi Apátság tulajdonát képező kőhegyi szőlőbirtok közepén, a Kőhegy tetején állt a szóban forgó présház, amely a front után, kissé megtépázva, kifosztva várta sorsának alakulását. Az új rendszer urai nem látták célszerűnek a papok épületének tatarozását. A háborút átélt és megszenvedett épület, sajnos az ötvenes években már annyira leromlott, hogy életveszélyessé vált. A község vezetősége a lebontásáról döntött. A ház bontott anyagait az akkori vezetők elszállítatták. Hogy hova, vagy kié lett, nincs nyoma.

A bontási anyagból kikandikáló színes kerámiára a Friesz család egyik tagja figyelt fel. Kiszedve a törmelék halomból látta, hogy az a hajdani falakat díszítő kerámia kép maradványa. Összeszedte és így megmentette a szétzúzástól, ugyan úgy, mint a bejárat feletti kerámia címert is. (Sajnos a közösség ezt nem láthatja, mert még nem került be a néprajzi kiállítás anyagai közé.) Ez után a „bontás” után a terület évekig tulajdonos és gazda nélkül állt üresen.

Kőhegyi sétáim alkalmával a szőlőtulajdonosok, az arra járó emberek gyakran emlegették a régi présházat, melynek hiányzott a megszokott látványa. Ekkor már többször gondoltam arra, hogy valamit tenni kellene a gazdátlan területtel. Ennek megvalósítása egészen 1992-ig váratott magára, amikor megalakult az Egyesület Zamárdiért szervezet. Ennek elnökeként már reménykedtem, hogy valamit tehetünk azért, hogy a hegyre egy új, a közösség érdekét is szolgáló, látványos épülettel pótoljuk a lebontott présházat. Az Egyesület tagsága egyetértett elgondolásommal, amit megismertetve a terület akkori tulajdonosával, a Magyar Tenger Mezőgazdasági Szövetkezet vezetőségével, ők is jónak látták ezt a törekvésünket. Az elnökkel, Sternóczky Károllyal folytatott megbeszélések eredménye az lett, hogy hozzájárultak a szükséges terület átadásához. Felmerült, hogy legyen az Egyesületünk a tulajdonos, de ezt nem tartottam jónak, hiszen az Egyesület működésének hosszú távú lehetősége bizonytalan. Legyen inkább az Önkormányzat a tulajdonos, olyan kitétellel, hogy a terület a továbbiakban elidegeníthetetlen. Így sikerült megakadályozni, hogy a telek esetleg magántulajdonba kerüljön.

Az új építmény megvalósítása érezhetően valósággá vált. Időközben, a helyi újságon keresztül a lakosságot tájékoztattam a terveinkről, és kértem a segítségüket a kivitelezéshez, az elvégzendő munkákhoz. Közben folyamatosan tervezgettem az épületet. Vajon milyent lenne célszerű építeni? Azon kívül, hogy lehessen róla messze ellátni, masszívnak és időtállónak is kellett lennie. Két lehetőséget láttunk célszerűnek. Egyik elképzelés szerint egy lépcsőzetesen kialakított kúp lenne a kilátó, a másik elképzelés szerint egy masszív, körbástya építmény, tetején kialakított pihenőhellyel, ülőkékkel. Közben az Egyesület tagsága szorgalmas munkával megtisztította a területet a törmeléktől, a rengeteg elburjánzott bokortól. A négy telekhatárt jelölő tuja közül három megmaradt és továbbra is jelölte a határt. Az eperfa sértetlenül vészelte át a munkálatokat. A jogi feltételek tehát biztosítottak voltak, már „csak” a pénzügyi kérdéseket kellett megoldani. Az önkormányzat költségvetési lehetőségét azonban meghaladták a kilátó várható bekerülési költségei.

Ezekben az években lehetőség nyílt - az 1100 éves honfoglalási évforduló méltó megünneplése kapcsán – bizonyos anyagi támogatásokhoz jutni, pályázat útján. A pályázat beadásra került. Behívattak bennünket Kaposvárra, meghallgatásra. Szentkúti Kiss Gáborral a megjelölt időpontban megjelentünk a bizottság előtt és igyekeztünk elfogadtatni azt az elképzelésünket, hogy méltó megemlékezés lenne a zamárdi kilátó megépítése. Sajnos, minden érvelésünk hiába valónak bizonyult. Elutasító válaszaik arra utaltak, hogy nem kellett volna a FIDESZ-re szavazni. Ezekre a szavakra én felálltam és kijelentettem: „Lesz kilátója Zamárdinak az Önök segítsége nélkül is!” Otthon aztán törtem a fejem, honnan is szerezzük meg a szükséges összeget. Végül onnan érkezett a segítség, ahonnan nem is számítottunk rá. Tagtársunk, Kontra István családja, az akkori politikusok körében komoly ismeretséggel bírt. Megfelelő helyen ismertetve a kialakult helyzetet, gondjaink meghallgatásra, majd megértésre találtak. Találkozót szerveztek Dr. Kolber Istvánnal, akinek felvázoltam tervünket, és a segítségét kértem. Ő elmondta, hogy ismeri a kijelölt helyet és a nemes célt is. Megígérte, hogy megpróbál ügyünknek támogatókat találni, és az eredményről majd tájékoztat.

Néhány nap múlva dr. Kolber István mutatkozott be a telefonon, és örömmel közölte a jó hírt, mely szerint a kilátó építési költségeinek kezelésére megnyitott bankszámlánkra négy millió forint körüli összeget utalnak át. Hálás szívvel köszöntem meg a segítségét. Az ígért összeg pár nap múlva valóban megérkezett a számlánkra. Ugyanakkor a lakosság és a vállalkozók körében is támogatókra talált a kilátó ügye, és az összeadott pénz már lehetővé tette az építkezés elkezdését.

Közben kiránduló csoportokkal igyekeztem népszerűsíteni terveinket. Egy ilyen alkalommal éppen a helyszínen tartózkodtunk egy körülbelül harmincfős csoporttal, és a készülő kilátó képét vázoltam fel, amikor autójával megállt előttünk az egyik önkormányzati képviselő és ismertetésemet meghallgatta, majd félre vont és megkérdezte: „Pista bátyám! És a kilátó nem takarja el a kilátást?” Ezt hallva, csak nevetni tudtam a kérdés feltevőjén.

Eldöntve a kilátó végleges formáját, Szentkúti Kiss Gábor a műszaki tervet elkészítette. Ennek gyors elfogadása érdekében felkértük Völgyi Botondot, hogy ő adja be a tervet elbírálásra. Az elfogadott terv birtokában, Fekete József zamárdi vállalkozó kapott megbízást az épület elkészítésére. Az építési anyag nagy része a lebontott présház alatt talált téglaboltozatú pincéből származott. Az építkezés munkálatait gyakran megtekintettem és megtapasztaltam más érdeklődők örömét is. Akadt olyan látogató is, aki azt kérdezte: „Ki tervezte ezt az ocsmányságot?” Mikor mondtam, hogy én, zavartan válaszolta: „Hiszen, nincs is ilyen végzettséged, hogy mertél ebbe belekezdeni? Én értek hozzá, mert én a szakmunkásképző tanára vagyok!” – Nekem viszont van ízlésem! – vágtam rá az öntelt embernek a választ.

Ilyen, és hasonló döccenők között készült el a ma már nagyon közkedvelt kilátónk.

Az átadás és a felavatás 2000. szeptember 1-jén történt. Az átadás előtt megkérdeztek, kit javasolnék meghívni az ünnepségre. Én mindenképpen javasoltam dr. Kolber István személyét, hiszen nagyon sok múlott rajta a kilátó megvalósítását illetően. Ám javaslatom ellenére, az akkori városvezetés Dávid Ibolyát hívta meg az ünnepségre.

Időközben úgy alakult, hogy lemondtam az Egyesület Zamárdiért elnöki tisztségéről.

Az ünnepélyes átadás alkalmával méltatták a kilátó létrehozását és elhangzott az én nevem is, de az átadó bizottságba nem kaptam meghívást. Nagyon szép gesztus volt viszont, amikor a nemzeti színű szalag átvágása után a tömegben megkeresett Csehi Gábor képviselő és átadott egy tíz centis darabot a levágott szalagból, ezekkel a szavakkal: „Köszönjük Pista bácsi! Ez magát illeti!” Mi tagadás, nagyon jól esett ez a figyelmesség. Majd jöttek sorban a zamárdiak - köztük dr. professzor Lichtenberger György-, akik tudták, hogy valójában kinek köszönhető a kilátó megszületése, és kifejezték köszönetüket.

Ma már, több évtized távlatából megelégedéssel és nem kis büszkeséggel állapíthatjuk meg, hogy a kőhegyi kilátó egyik jelképe lett Zamárdinak. Egyedi sziluettje azóta több ajándéktárgyon is fellelhető. Izzóan fehér fala, a piros, cseréptetős süvegtoronnyal hívogatón áll a hegy tetején.. A négy égtáj felé tekintve csodás tájakat láthatunk tornyából. Kilátónk híre eljutott messze földre, és mind a külföldi, mind a belföldi vendégek által keresett kirándulóhely lett.

Zamárdi, 2013.szeptember 10.

                                                   Simándi István

Simándi István: Türelmetlen bivalyok

Már évtizedekkel ezelőtt is nagy volt a forgalom a szántódi révnél. Sokan jöttek át hozzánk, Somogyba, ahogy nálunk mondják a „felső félről”, kukoricát és egyéb takarmányt venni. Innen Somogyból viszont mi mentünk át mészért, borért, meg a jóféle mangalica süldőért.

Az így kialakult kapcsolatok gyakran végződtek a fiatalok közötti házassággal. Az ősz közeledtével a felsőparti legény szívesen vitt magával somogyi menyecskét, a veszprémi lányok meg örültek a somogyi kérőknek. Egy ilyen házasságkötés alkalmával történt a következő szomorú eset, melyet máig emlegetnek Zamárdiban is.

A násznép, hajnalban a megszokott módon, a Balaton jegén igyekezett hazajutni az északi partra. A jókedvű csapat mulatozva, figyelmetlenül egy rianásba hajtott a lovas kocsikkal, és a jég alá csúszva halálát lelte az egész násznép.

A következő nevezetes esemény, amit megjegyeztek az itt élő emberek, szerencsésen végződött. Úgy tűnik, hogy az egyébként kiszámíthatatlan Balaton a szebbik arcát mutatta.

Hősünk kora reggel elindult a bivalyok húzta szekérrel Tihanyból Szántódra, hogy hazafuvarozzon egy nagy szekér szénát. A gazdának sietnie kellett a felrakódással, hogy a köztudottan lassú járású bivalyokkal időben visszaérjen. Minden rendben ment, mint a karikacsapás. Még a hőség beállta előtt a szekéren volt az illatos, friss széna. Az ember gyönyörködve nézte körbe a szépen megrakott szekeret. A sarkokon és a széleken jó keményre, egymásra szintezve letaposta a szénát, hogy a kazalnyi anyagot biztonságosan megtartsa. A kilógó részeket betűrte, nehogy útközben a drága etetnivaló elhulljon. A rosszul megrakott, szénát elhullajtó szekér nagy szégyennek számított volna.

A munka végeztével elindult visszafelé. A révcsárdához érve a gazda úgy érezte, hogy a derekas munkára megérdemel egy pohár jó bort. Be is tért egy hörpintésre a csárdába. Aztán szépen, ahogy illik, a bivalyok előtt lépkedve tovább ballagtak a révhez. A komp még nem indult, korán érkezett az átkeléshez. A révész legények és Balogh bácsi, a révész gazda, nem voltak a közelben. A komp utasokra várva békésen ringatózott a vízen. Akkoriban a révkikötő nem volt kiépítve. Az átkeléshez, a komp felhajtó rámpáját a vízbe eresztették és a sekély vízből hajtottak fel a kocsikkal a kompra.

A csendes délelőttön békésen futottak partra az elsimuló hullámok. Apró csigák és szétnyílt gyöngyházfényű kagylóházak terítették be a fövenyt. A bivalyos gazda látva, hogy túl korán érkezett, a bivalyokkal beállt a sekély vízbe. - Hadd hűsöljenek, és a kiszáradt kerekeknek sem árt a víz, legalább bedagadnak egy kicsit a küllők is – gondolta. Az volt a szándéka, hogy amíg várakozni kell, addig megpihen a szénás szekér tetején. Mint aki jól végezte dolgát, felmászott a széna tetejére, kalapját az arcára borította és rövidesen elszunyókált.

Jó meleg volt az nap, na meg az elfogyasztott bor is megtette a hatását. Bizonyára szépet álmodott, tán valami olyasmit, hogy bölcsőben ringatják. Erős szuszogásra ébredt. Felült és körülnézett. Abban a pillanatban rémülten kapott a nyomórúdhoz és erősen megkapaszkodott benne. Nem akart hinni a szemének. A bivalyok prüszkölését hallotta, az ébresztette fel, ugyanis a hatalmas, erős állatok szekerestől, gazdástól Tihany felé úsztak a mély vízben. Szerencsére a víztükör sima volt, sem szél, sem szellő nem borzolta a vizet. Nem volt mit tenni. Mozdulatlanul ült a széna tetején.

Most látta igazán annak a hasznát, hogy a széna felrakásánál nem sajnálta az időt az alapos munkára. A vendégoldalak erősen álltak, a kötelek szorosan tartották a nyomórudat, a száraz széna jól tartotta a szekeret.

Akkor kezdett megkönnyebbülni, amikor a bivalyok lába elérte a meder alját és azon a helyen, ahol a kompkikötő volt, kihúzták a szekeret a Balatonból, majd meg sem állva elindultak hazafelé.

Ennek a szerencsés átkelésnek a története is elevenen él az emberek emlékezetében. De hol vannak már azok a ráérős, még a türelmes bivalyokat is próbára tevő idők? Ma gépkocsival rohanunk, türelmetlenkedünk, ha néhány percet várnunk kell, hogy a hatalmas kompok egyike lenyissa előttünk csapóhídját. Sokan még azt a húsz, huszonöt percet is soknak találják, amíg a komp egyik partról a másikra ér.

Pedig kár annyira sietni, mert egyszer mindenki hazaér majd, mint a bivalyos gazda.

Zamárdi 2013. február 25.