Prigli Zsuzsa:
Délutáni pillanatkép
A házaspár már nem fiatal, de még azért nem is a
magatehetetlenségig öreg. Az asszony évek óta duruzsol embere fülébe, hogy
ugyan már bontsa, vagy bontassa el az elöregedett tyúkólakat, és a mindenféle
kacattal megmagasított, tódozott-fódozott kerítést.
Most hogy már mindketten nyugdíjasok, különösen bántja a
szemét, szépérzékét a lomos-romos „tájkép”.
A férfi magas, szikár termetű, sűrű fekete szemöldöke
őszülőbe forduló, székelyekre hajazó temperamentummal megáldott ember. Lassú,
megfontolt járásáról már messziről meg lehet őt ismerni.
Az asszonya évek óta hajtogatott kérésére imigyen reagált:
-
Persze! Te mindent azonnal szeretnél. Adj’ uram Isten,
de rögtön! Majd ideje lesz annak is.
Az asszony meg kénytelen kelletlen, csak várt és várt. No,
nem türelmesen, de megállta szó nélkül, gondolván ezt kivárja, akármi legyen
is.
Történt, hogy a kertbe volt valami dolga. Az odavezető út az
ólak mellett ment el. Hát, látja ám, hogy az ólak elbontva, a kerítés is szépen
lehengerítve a régi helyéről. Elmosolyodott. A házba érve, ő sem szólt egy szót
sem, csak előkészített egy tepsi lekváros buktához való lisztet, tejet, tojást,
meg ami még ehhez a művelethez szükségeltetik.
A megkelt tésztát töltögette kétféle lekvárral éppen, mikor
a férje odasenderedett mellé, mert kávét szeretett volna melegíteni. A tőle
telhető leglágyabb hangon kérdezte asszonyát:
-
Mit sütöl? Lekváros buktát?
És a még mindig élénken csillogó fekete szemével, pont olyan
szerető gyengédséggel nézett asszonyára, mint ifjú éveikben.
Az asszonynak csak annyi dolga volt, hogy eldöntse, ez a
gyengédséggel, szeretettel teli tekintet vajon személyének szól-e, vagy a
készülő lekváros buktának?
2014.06.18.
Prigli Zsuzsa:
Föld
A kislány édesanyjának segített
dughagymát ültetni. Nem kevés munka várt rájuk, egy kis holdnyi terület. Nem is
tudta, hogy ez mennyit jelent pontosan, csak a végeláthatatlan sorokat
fürkészte. Ezt a munkát még szívesen csinálta.
Hanem amikor kizöldellt a
terület, és gyomlálni kellett, azt már nagyon nem. Rendkívül zavarta, rossz
érzete keletkezett a kezére ragadt földtől, pláne mikor ez még rá is száradt.
Édesanyja szelíden mondogatta
neki:
-
Szeresd a földet kislányom. A földet szeretni kell.
Tudod Isten megteremtette a világot, bele az embereket. Gondoskodott arról,
hogy életben maradhassanak. Gazdag élőhelyet biztosított számukra, a Földet.
Itt minden megterem, amire szükségük lehet. Ne felejtsd el, ha szeretni fogod a
földet, meghálálja. Mindig terem annyit, hogy nem halsz éhen.
A kislány azonban továbbra sem
szerette a kezére rászáradt sár okozta érzést. Nem is igen érdekelte, mit mond
a föld megmunkálásáról édesanyja. Mégis mindig segített neki, korához, erejéhez
mérten. Nem azért mert megszerette ezt a munkát, hanem mert édesanyját
szerette.
Aztán a kislány felnőtt, és saját
gyerekei lettek. Párjával együtt azon fáradoztak, hogy saját otthont
teremtsenek a kis családnak. Mire elkészült a kertes házuk, minden pénzük
elfogyott. A csillogó szemű gyerekek elé, ételt is kellett rakni az asztalra.
A szülőpár felásta a kertet,
elvetette a háztartás vezetéséhez szükséges zöldségek magjait. Gyümölcsfa
csemetéket ültettek ide-oda. Meg kukoricát, hogy majd baromfihús is kerüljön az
asztalra, és friss tojás.
A kertben sarjadzó növénykéket
gondozni kellett, ha termést reméltek tőlük. Az asszony dolga volt ez
leginkább. Gyomlálni kezdte a kertet, sáros lett a keze, ami hamarosan rá is
száradt. Már állt volna fel, hogy abbahagyja, mikor valahol, mélyen bent,
megszólalt az a régi, kedves, szelíd hang:
-
Szeresd a földet kislányom. A földet szeretni kell.
Maga elé képzelte okos, szép
gyermekeit, ahogy a friss zöldségekkel készült ételt a tányérjukba szedi. A
kezére száradt föld már nem volt érdes, és rossz érzetet keltő, és amikor pici
lánya, aki még alig látszott ki a földből, kiment neki segíteni kapálni, azt
mondta neki:
-
Szeresd a földet kislányom. A földet szeretni kell.
Látod milyen piros, és édes paradicsomok teremnek benne?
A pici lányka maszatos mosollyal felnézett
rá, és átölelte a lábát.
Prigli Zsuzsa:
Régi-régi történet
Karácsony közeledett. A kislány elkezdte számolgatni a
napokat, mennyit kell még addig aludni.
Édesanyja már nem várta ennyire szívrepesve az ünnepet.
No, nem azért, mintha nem töltötte volna be teljes szívét, lelkét a szeretet.
Főleg a gyerekei iránt érzett, hegyeket megmozgató, óriási szeretet.
Annál inkább aggasztotta az, hogyan tud ő igazi
karácsonyt varázsolni a kis földes padlójú szobába, mikor a mindennapok gondjai majdnem meghaladták erejét.
Bár erőt azt mindig eleget kapott Istentől. Kicsi, szép
vonásokkal és lélekkel megáldott asszony, akinek
hófehér bőrét megcserzette a nap, nehéz fizikai munkától egykor gyönyörű kezei
érdessé formátlanodtak.
Legkisebb leánykájának a leggyönyörűbb, legjobb illatú
anyuka volt mégis. Este, mikor rácsos ágyába aludni tért, akkor tudott
biztonságosan álomországba megérkezni, ha a rácson kinyújtott kis kezét ebben a
számára mindent jelentő meleg fészekben tarthatta. Csakis akkor.
No, a közelgő karácsony csak gondjait tetézte az asszonynak,
amiből amúgy sem volt hiány. De ha egy anya szeret, és szépséges, csillogó
szemű gyerekei úgy tudnak rá nézni… de úgy! Hát
belefogott, és szaloncukrot főzött. Amikor kihűlt, beletekerte őket a tavaly gondosan
elrakott szaloncukros papírokba. Azután elment arra a helyre, ahol a
karácsonyfákat árulták, és elkérte a levágott, feleslegessé vált fenyőágakat.
Ezeket az ágakat rákötözte a tavalyi fenyőfa lecsupaszított törzsére. Ráaggatta a kész szaloncukrokat, kis maradék
fényes papírba csomagolt diókat, kidíszített gyufás dobozokat.
A fa alá nem került más, mint pár szem piros alma, és egy
kosár dió.
Elérkezett a szent este. A gyerekek frissen, szappan illatúra mosakodva, izgatottan várták a
Jézuskát.
Mikor a csengettyűként használt kopott rézmozsár megcsendült,
akkor mehettek be oda, ahol a karácsonyfa állt.
A kislánynak a lélegzete is elállt, ekkora gyönyörűség
láttán. Nem látta ő azt, hol lettek oda kötözve az ágak, csak egy végtelen
meleg ragyogásban álló családot látott, akik körül angyalok muzsikálnak.
Az édesanya aggódása is fokozatosan feloldódott, látva
gyermekei örömét. Három játékuk volt. Egy csomag kártya, egy sakk, és egy
társasjáték. Egész este játszottak. Az édesanya, feledve minden, de tényleg
minden hétköznapi gondját, baját, teljesen átadta magát a gyermekeivel való
játéknak. Kipirult arccal, éjfélig folyt a versengés, ki tud minél több diót
összegyűjteni. A nyertes ugyanis diót kapott. Éjfélkor felálltak, még énekeltek
közösen egy karácsonyi dalt, és aludni mentek. A kicsi lány elégedetten
nyújtotta ki kezét az ágya rácsain, édesanyja védelmező kezébe rakta, és boldog
mosollyal, álomba szenderedett. Olyan ünneppel „gazdagodott” amit tovább örökíthet
majd leendő, saját gyermekeinek.
Álmában találkozott az angyalokkal, akik megnyugtatták,
hogy soha, de soha nem hagyják el őt, és bármit is hozzon a jövő, mindig lesz,
aki őt nagyon fogja szeretni.
Prigli Zsuzsa: Testvérkaland
Tombolt a nyár.
A Nap mintha különösen perzselően
ontotta volna melegét itt, a délibábos Alföldön.
Száradó szénaillattól bódult
szöcskék táncoltak vidáman a réten, a bíbicek röptükben így árulkodtak: „Búvik,
búvik…”
Minden reggel a kis ház előtti
rétre hajtották a teheneket legelni.
Nyári szünet volt, tovább
lehetett heverészni az ágyban, így a gyerekeknek ez a „látványosság” kiesett a
napi élményeik sorából.
A fiúcska kiskamasz volt, olyan
15 év körüli. A fővárosból érkezett pár hét nyaralásra. A
kislány a harmadik osztályt
fejezte be.
A kiskamasz mindenáron valami
kalandos élményt szeretett volna megélni. Legalább egyszer. A kislány szívesen
tartott vele, felnézett rá, olyan szeretett volna lenni, mint ő.
Egyik nap a fiú azt találta ki,
hogy elmegy a rétre, és vadászik egy nyulat. Vállára vett egy méretes dorongot,
és nagy komótosan, férfias léptekkel útnak indult. A kis húga utána.
-
Látod, ott lapul egy nyúl. – mutatott a távolba
a fiú. Óvatosan gyere utánam, el ne riaszd! – figyelmeztette a lánykát.
Lassan, jó nagyokat lépkedve
közelítették a kiszemelt „zsákmányt”.
Amint közelebb értek, a
kislánynak már kezdett gyanús lenni a nyúl, ugyanis úgy tapasztalta, hogy a
nyuszik nem szoktak ilyen rezzenéstelenül várakozni támadóikra.
Félénken megjegyezte: - Te, nem
hiszem, hogy az nyúl lenne!
-
Pszt!- süvöltötte le a fejét a bátyja. - Mit tudod azt
te! Nem látod a hosszú füleit?
A kislány ezután egyet sem mert
szólni, de már lemondott az aznapi nyuszi fogásról.
Megállt.
A bátyja meg tovább osont, hosszú
léptekkel, míg végül egy óriás lendülettel rácsapott a nála lévő doronggal a
„nyúlra”.
Majd mindketten odaléptek, és
láthatták, mit sikerült levadászni.
Egy megszáradt tehénlepény lapult
megadva magát a nagy fadorong csapásának.
A kislány nagyokat nevetett,
addig, amíg a bátyja dühösen rá nem mordult:
- Ne nevess! - Pont úgy nézett
ki, mint egy nyúl!
Nem minden az, aminek látszik! –
jegyezte meg csendesen a kislány.
Prigli Zsuzsa: Búcsú
Leszállt a sötét este,
Leszállt a sötét este,
kicsi fehér rózsaszálam
figyellek, alszol-e?
Szép szemed nyitva,
nem mosolyog rám vissza.
Érintem kezed, hajad,
mégis hideg marad.
De ne félj, itt vagyok!
Jönnek már érted
a szárnyas angyalok.
Rég hallott dallam,
mit füledbe dúdolok:
„Szép csillagos az ég
Elcsendesült a rét…"
Aludj, kicsim aludj,
lelked boldogságát,
semmi ne zavarja,
emlékek szövetét
csillagpor takarja!
figyellek, alszol-e?
Szép szemed nyitva,
nem mosolyog rám vissza.
Érintem kezed, hajad,
mégis hideg marad.
De ne félj, itt vagyok!
Jönnek már érted
a szárnyas angyalok.
Rég hallott dallam,
mit füledbe dúdolok:
„Szép csillagos az ég
Elcsendesült a rét…"
Aludj, kicsim aludj,
lelked boldogságát,
semmi ne zavarja,
emlékek szövetét
csillagpor takarja!
2015. május
Prigli Zsuzsa: Álmatlanul
Hideg téli éjszakán
árnyékok ülnek a
fénylő Hold arcán.
Csendben szólok,
faggatom:
Hol voltál akkor,
azon a sötét
hajnalon?
Csodát kerestél?
Tenger tükrében
fürödtél?
Láttad a feneketlen
mélység
hogy nyel magába
mindent, mi reménység?
Szórtad e fényed
az én kis vándorom
egyre gyengülő
életére?
Megmutattad
őrangyalát?
Szóltál a harmatnak
mossa le drága vérét?
Miért nem
világítottál,
hogy megtalálhatta
volna
mentőkötelét?
Csak faggatom egyre,
s várok egy
feleletre,
mely a fényből
érkezik:
„Változz, nézz
másként,
máshogy. Segíts
másokon
szeress ahogy tőled
telik
s a
titkot előtted felfedik.”
2014. december
Prigli Zsuzsa: Anyám
hajnala
Szép fejét lehajtva,
sietett a réten át.
Felette fényesedett
már a hajnal.
Tiszta fehér arca
tele aggodalommal,
de ragyogott, mint
csillagos nyári éjszakák.
Két szemében holdfény
magánya
égett, s szellő
lengette arany haját,
mely a nap sugárzó
fényét itta magába,
s most ragyogott égi
tűzzel szőve át.
Hajnali ébredező fény
ölelte testét,
könnyeden sodorta
tarlókon át.
S a csicsergő fecskék
csak nézték,
hogy lebeg a hajnali
fényben anyám.
Anyám fölött őrző
angyalok vigyáztak,
lába alatt
termőföldek és halottak.
2015-07-23
Prigli Zsuzsa: Anyám
öröksége
Anyám kihímezte a
kézfejemet kék erekkel.
Tenyerembe szeretet
pénzt adott.
Most csendesen az
erdőt járom,
s a fák törzsét
figyelem.
Kezeimet fülemre
szorítva,
összegyűlt terheim
cipelem.
Vén tölgy törzsét
körbefaragja a szél,
benne rejlik a
gyűrűző idő,
én csak járom az
ösvényt,
halkan magamban
mormolva az igét,
Prigli Zsuzsa: Apám, a művész
Apám, ki művész volt,
bohó, ritkán vidám
kalandor,
sorsa erdejében
botladozó vándor.
Bántotta eleget
keserű élete,
így lett belőle
magányos remete.
Vajon hogy látta?… A
világ
szép-e, vagy éppen
csúnya?
Elrejtette mélyen szívébe
zárva.
Megfestette olykor
képei vásznára,
pillanat örömét,
gyásza árnyékára.
Szabadsága maradt
éltető ereje,
repítette messze
színes képzelete.
Nem tűrt magán
láncot, béklyót, kötelet,
messzire vetette a
malomköveket.
Látott olyat, mit
szemmel nem lehet,
e pillanatokra
képkeretet tett,
kráterekkel teli
sejtelmesen fényes,
varázsvilágot
teremtett.
2015. január
Prigli Zsuzsa: Apró csodák
Nem érdemes arra várni,
hogy megrendüljön a föld.
Az egyszerű, pici csodák sokasága
összefogva, eget-földet betölt.
Ahogy melledben szíved dobban,
nem a legnagyobb csoda az valóban?
Ha kezeddel érintheted,
érzed, folytatódik még életed.
Nem kell nagy csodákra várni,
elég ha rád nevet egy nyíló virág.
Mosolygó, szelíd kis csodák,
ezek mind cseppnyi örömök,
Isten üzen velük: „Várj, jövök”.
2015-06-10.
Prigli Zsuzsa: Bizonyosság
Ujjaim között fényesen,
gyöngyökként csillog a pergő idő.
Istennek útja oly rejtélyesnek tűnő.
Szívünknek titkos vágya
erdők ága-bogába veszik,
mintha búcsúzni készülne,
s batyum gyötrelemmel telik.
gyöngyökként csillog a pergő idő.
Istennek útja oly rejtélyesnek tűnő.
Szívünknek titkos vágya
erdők ága-bogába veszik,
mintha búcsúzni készülne,
s batyum gyötrelemmel telik.
Vigaszként csillogjon,
mint kristálypohárban a nedű:
Isten csak tökéletest tervez,
mi hibátlan természetű.
mint kristálypohárban a nedű:
Isten csak tökéletest tervez,
mi hibátlan természetű.
Ha türelmed nincsen,
erőd is elfogyott,
célodat nem látod, tudatod
már régen megkopott,
könnyes sötétségen át,
hited az, miben bízhatsz,
hiszen Isten sohasem hibáz.
erőd is elfogyott,
célodat nem látod, tudatod
már régen megkopott,
könnyes sötétségen át,
hited az, miben bízhatsz,
hiszen Isten sohasem hibáz.
mily tervezett volt egész életed,
és Ő, ki a szeretet maga,
utadon mindig bizton vezetett.
Prigli Zsuzsa: Búzavirág
Aranyló búzaföldek
szélén,
te kedves, kék
búzavirág!
Szirmaid ragyogó
kékjén
az ősi, ártatlan
tisztaság.
Ám eljön a holnap,
kaszások jönnek,
az est árnyékában
most készülődnek.
Levágnak téged, kék
kis búzavirág.
De szívemben van
hely, költözz oda
s ott élj boldogan
tovább!
Prigli Zsuzsa:
Gyümölcsoltó Boldogasszony
Vége, elmúlt a
mogorva tél,
friss rügyek a fákon,
megannyi suttogva
mesél.
Szél suhan vígan át a
tájon,
mint angyal szárnya.
Máriát szólította égi
hang,
mikor úrrá lett rajta
az álom.
Minden tavasz friss,
boldog,
zöld, roppanós
újulás.
Madarak raját rejtik
a bokrok,
ablakunk előtt lombot
bont
az ébredő
gyümölcsfaág.
Apró ibolyák fenséges
illata
árad erdőket, mezőket
ostromolva.
Csengettyű zenél
halkan kint,
Mária felel alázattal
leborulva:
Legyen nekem a Te
igéd szerint.
Hold és álom
Eltelt egy nap, lassan a végére érünk,
felhőtlen égen telihold, ezüstösen figyel,
vigyázza álmunk, őrzi őszinteségünk.
Az álom szépen összerakja lelkünk,,
hitet táplál, hogy lesz egy szebb életünk.
Ahol felébred a világ, s érzi: a szeretet
begyógyítja minden sajgó sebedet.
Öröm, és boldogság él hajlékunkban,
s végre emberré válunk mindannyian.
Álmok! Mutassátok a helyes, jó utat!
Merre induljuk a biztonságba tovább
hol befejezhetjük végre kínzó iskolánk?
Hisz rossznak nem születik senki,
mindenki tud elfogadni, s szeretni.
Annyira akarunk boldogok lenni,
legyen hitünk, épp egy mustármagnyi.
Hozzon az álom pajzsot szeretetből,
kardot az igazság végtelenségéből.
Vértet, melyet tudásból kovácsoltak,
ezekkel harcold meg saját harcodat,
örökítsd át mindezt az utódoknak,
mint igazi kincset, úgy add nekik át.
P.Zs
Hulló levél
Figyelem a ringatózva
aláhulló levelet,,
táncolva, csendben
elmenni így lehet?
A búzaszárat suhintó
éles kaszát
hisz csak ő nyerhet
itt ma csatát.
És mint álom, oly
végtelenbe tűnő,
a titkokat rejtő
fátyol már fellebenő.
Piszkos tócsában is
ott az feszül az ég,
bár nem számít ez sem
már voltaképp.
Hisz ha Földanya csak
fordul egyet,
már lentről nézik a
csillagok eme őrületet.
S mikor rád borul a
csendes, mély sötét,
a mindentudó csend
hajol lágyan föléd.
P.Zs.
Prigli Zsuzsa: Ne félj
Légy boldog, hisz megváltottalak,
titkos neveden megszólítottalak,
örökre szívembe zártalak,
s már csakis az enyém vagy.
Júliusi virágos réteken,
hűs patak vizéhez ösvényeken
egy út vezet, melyet pásztorod mutat,
semmi más, ez a Te utad!
Itt senki el nem veszik,
szíved örömmel megtelik,
mikor súlyával az élet nyomaszt,
magadra többé nem maradsz.
Nem vet el, hogyha vétkezel,
vár, mikor megérkezel,
szeretetlángja védőn átkarol,
egy mosollyal hozzád hajol,
fényével ragyogva körbevesz,
Ne félj! Nem kell már a jelmez.
2015. 07.09.
Prigli Zsuzsa: Nyárutó
A végtelen, fénylő,
nyárvégi kék égen,
érkezni látom régen
várt reményem.
Csak kószálok újra
éberen, s vágyón,
hogy összegyűrt
lelkem simává váljon.
Kinyújtott tenyerembe
egy lehulló levél,
velem, mellettem,
jobb sorsot remél.
Nézem, és szívem
megtelik halk örömmel,
langy fuvallat borít
be fénylő csillagözönnel.
2015-09-04
Prigli Zsuzsa: Pünkösdi
imádság
Amíg az utat járjuk,
tanulunk s vitázunk,
végül látjuk, semmit
nem tudunk.
Hova jutottunk? A
csendes semmit tudásig,
Vágyunk
megismerésekre túlcsordulásig.
Nem a gyümölcs héját,
a látszatot,
inkább a lényeget, s
tanulni az alázatot.
Kutatni forrását a
lét lényegének,
ragyogó kútját Isten
szeretetének.
Bármerre hánykódunk
sorsunk tengerén,
őrködjünk éberen
szívünk izzó fényén.
E fény Isten maga, puhán
átölel,
őrzi életünk szent
bölcsességgel.
2015. május




Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése